Rendszerválság: közeledik az igazság órája.
rta: postaimre - Dtum: 2010 12 26 ¦ 15:09:32
2010. november 8-án egy rendkívüli fontosságú gazdasági esemény történt, amelyre azonban alig vesztegetett szót a nemzetközi média. Pedig ezen a napon csõdvédelmet kért (vagyis gyakorlatilag fizetésképtelenné vált) az AMBAC Financial amerikai hitelbiztosító, egy minden valószínûség szerint példátlan gazdasági katasztrófa elõjeleként. A cég ugyanis az USA második legnagyobb ilyen típusú vállalkozásaként a biztosítási logikára alapozott hitelkötvényesítési folyamat egyik verõerének számított, pénzügyi kötvényekké alakítva át az adósságokat - mindezt egy globális pilótajáték keretében!


Teljes hr
Rendszerválság: közeledik az igazság órája.
2010. november 8-án egy rendkívüli fontosságú gazdasági esemény történt, amelyre azonban alig vesztegetett szót a nemzetközi média. Pedig ezen a napon csõdvédelmet kért (vagyis gyakorlatilag fizetésképtelenné vált) az AMBAC Financial amerikai hitelbiztosító, egy minden valószínûség szerint példátlan gazdasági katasztrófa elõjeleként. A cég ugyanis az USA második legnagyobb ilyen típusú vállalkozásaként a biztosítási logikára alapozott hitelkötvényesítési folyamat egyik verõerének számított, pénzügyi kötvényekké alakítva át az adósságokat - mindezt egy globális pilótajáték keretében!

Az AMBAC-hoz hasonló hitelbiztosítók - legalábbis elvileg - fizetési garanciát vállalnak az efféle kötvények értékállóságára. Tehát az egész pénzrendszerünk a szemünk láttára rogyadozik, és olyan kolosszális összegek forognak kockán, hogy egyetlen állam sem lesz képes benyelni ezeket a veszteségeket, amelyekért valamelyik szupranacionális intézménynek (Valutaalap, Európai Központi Bank) kell majd helytállni. A tétek érzékeltetésére, az AMBAC mintegy 700 milliárd dollár értékben garantálta ezeket a hiteleszközöket (CDS - Credit Default Swap), miközben a jelenlegi válság kirobbantójának tartott Lehman Brothers-csõdben „csak” 400 milliárd úszott el 2008. szeptember 15-én.
Tudni kell, hogy az ún. származékos termékek lényegében kötvénykockázati „swap”-ek, eladási opció formájában kötött biztosítások arra az esetre, ha a kötvény kibocsátója nem fizet vagy késedelembe esik, az eladási opciót tehát az elsõ „default”, vagyis a törlesztés elmaradása aktiválja. Például az amerikai hitelszármazékok több mint 97 százaléka ilyen CDS, és az USA-ban a származékos termékek összege megközelíti a 223.400 milliárd dollárt, vagyis a globális GDP 3,7-szeresét! Hogy még rázósabb legyen a dolog, a CDS-eket a pénzpiacon forgatják, és a vállalati mérlegen kívül tartják számon, vagyis nem jelennek meg a cégek könyvelésében. Mérlegükön kívül helyezve õket, a pénzügyi szervezetek mentesülnek e biztosítási szerzõdéseket garantáló tartalékok képzésétõl, és éppen ebbõl adódik az egész piramis-szisztéma törékenysége. Ha ugyanis a láncolat egyik szereplõje „bedõl”, akkor ez a dolog természeténél fogva láncreakciót indíthat el. Ráadásul a CDS-ek többségét ingatlan jelzáloghitelhez társították, márpedig az USA-ban jelenleg csaknem 13 ezer ingatlanfoglalást foganatosítanak naponta, drámai bizonyítékot szolgáltatva az amerikai ingatlanszektor eddig soha nem tapasztalt összeomlására.
Mindezzel a stressz-tesztek nem számoltak, mert ezek a termékek - ahogy már említettük - mérlegen kívüliek és minden képzeletet felülmúló pénzösszegeket implikálnak. Egyébként a szakemberek maguk is igyekeznek megnehezíteni a CDS-ek megértését, noha ezek a pénzügyi termékekké és végeredményben pénzzé varázsolt adósságok valójában bûvészmutatványok. Megjelenésükkel csattanós választ kapott a közgazdászok vitája a pénz meghatározásáról: ebben az optikában a pénz ténylegesen csak egy információ, és a munka/tõke kapcsolatot csócsáló régi elméletek mára teljesen érvényüket veszítették.
A válság tényleges fõszereplõi az olyan „tévedhetetlen pedagógusok”, mint Alan Greenspan, az amerikai jegybank (Fed) volt elnöke, aki egy õszinte pillanatában kertelés nélkül bevallotta, hogy „ha valaki bármit is megértett abból, amit mondtam, akkor rosszul fejeztem ki magam” (Le Monde, 1998. július 9.). A jelenlegi pénzügyi válság szívében tehát a származékos termékek mint metasztázisok állnak, amelyek globális összege egyébként folyamatosan csökken, a 2008 eleji 690 ezer milliárd dollárról 2009 végére 444 ezer milliárd dollárra.
Ezzel ellentétes tendenciaként azonban - mintegy ismét csak a „fejétõl bûzlik a hal” axióma érvényét erõsítve - az Egyesült Államok származékos termékállománya 2008 közepén 182.100 milliárd dollár volt, 2010 elején 200.000 milliárd, jelenleg pedig már 223.400 milliárd, vagyis 3,7-szer annyi, mint a Föld teljes GDP-je. Ennek csaknem 95 százalékát négy bankmasztodon (JP Morgan Chase, Bank of America, Citibank és Goldman Sachs) birtokolja, a JP Morgan egyedül 75.250 milliárdot, a globális GDP 1,2-szeresét. Az USA-ban tehát félévente átlagosan 20 ezer milliárd dollárral növekszik a származékos (és jórészt toxikus) termékek állománya, mindez négy gazdasági szereplõ kezében koncentrálódva szemléletesen illusztrálja a fináncoligarchia eszeveszett ámokfutását.
Ennek a pénzügyi pocsékolásnak egyre súlyosabbak lesznek a következményei, és a legrosszabb még hátra van. Egyébként az ENSZ illetékes szerve szerint a globális GDP 2009-ben 2,2 százalékkal csökkent, aminek eredményeként 64 millióval nõtt a szegénységi küszöb alatt vegetálók száma. Minden esély megvan rá, hogy a nyugdíjak és a társadalombiztosítás is elõbb-utóbb belevész e financiális fekete lyukba. A jelenlegi rendszerválság csupán a kapitalizmus veleszületett szerkezeti hibáját teszi immáron teljesen nyilvánvalóvá: a tõke kevesek kezében történõ koncentrációját (Pareto törvénye).
Ez a rendszer, amelyet a hitelalapú féktelen fogyasztást generáló munka, illetve a spekulációs és kamatjövedelmek néhányak általi kisajátítása mûködtet, kénytelen állandóan szélesíteni a hitelalapot. Amikor aztán elkezd olyanoknak is kölcsönözni, akik nem tudják visszafizetni a hitelt, a rendszer összeomlik. A pénzügyi veszteségek elviselhetetlenné válnak, és a pokolbéli feneketlen hordót töltögetõ Danaidák mintájára végül csõdbe fogják vinni az államokat, mert a Föld összes pénzintézete összekapcsolódik egymással, és ha egyszer beindul a híres dominó-effektus, nem lehet majd megállítani
A helyzetet tarthatatlanságát legjobban illusztráló ír adósság a Nemzetközi Valutaalap szerint 2007-tõl 2011-ig 28-ról 93 százalékra növekszik, Spanyolországé ugyanebben az idõszakban 42-rõl 74 százalékra. Egyébként az Írország megsegítésére elköltött 90 milliárd euró semmiség lesz a Spanyolországnak elõirányzott 500 milliárdhoz képest. Amint azt a német Die Welt nemrég megszellõztette, a jövõbeli Európai Valutaalap elsõ etapjának szánt Európai Pénzügyi Stabilitási Alap 750 milliárd eurós apanázsát minden bizonnyal a duplájára kell majd emelni Spanyolország megmentéséhez.
Eközben a rendszer valóságos „gennygócának” számító USA-ban maximális fordulatszámon üzemeltetik a bankóprést, 110 milliárd dollárt termelve havonta (!). Ez a horribilis összeg azonban nem a gazdaságot táplálja, hanem szinte nyomban eltûnik a spekuláns fináncoligarchia (a modern Danaidák) feneketlen hordójában. A probléma ugyanis globális, és mindenképpen megoldást igényel, éspedig szupranacionális megoldást a Világbankon, a Nemzetközi Valutaalapon (IMF), az Európai Központi Bankon (ECB) keresztül, amelyek ennek az adósság/fogyasztás alapú gazdasági rendszernek a végsõ hitelezõi.
Elõbb-utóbb helyettesíteni kell a dollárt egy másik globális fizetõeszközzel. Ezt a szerepet az SDR (Special Drawing Rights) hivatott betölteni, amely jelenleg a dollárt, az eurót, a jent és a font sterlinget foglalja magába. A G20-ak tehát az államok csõdje miatt kénytelenek átrajzolni a globális monetáris rendszert, és meg kell változtatniuk ennek az új „szupervalutának” a mûködését is - magának a rendszernek a túlélése érdekében. A reform elsõ lépésében más valutákat is bevonnak az SDR-be, hogy azután egy stratégiai nyersanyagokat (köztük aranyat) tartalmazó kosárhoz rögzítsék azt, egyedüli megoldásként a dollár folyamatos esésével szemben. Így az SDR konvertibilissé válna a nemzeti valutákkal, és ellenállna az inflációnak. Tavaly szeptemberben az IMF hússzorosára emelte az SDR-alapú tõkéjét, 21,4 milliárdról 204 milliárdra (kb. 300 milliárd dollár), ez év november 5-én pedig megduplázta ezt, bizonyára nem utoljára, mert a hitelválság megoldásához - a jelenlegi piramis-rendszer logikája szerint - mindig újabb és újabb hitelek kellenek.
Az Egyesült Államok hanyatlása azonban súlyos veszélyeket tartogat, annál is inkább, mert a világ vezetõ gazdasága jó ideje tipikus hadigazdaságként mûködik. Az ipari termelés külföldre telepítése (delokalizálása) következtében az iparban foglalkoztatottak aránya az amerikai aktív népességben az 1974-es 32,6 százalékról mostanra 18 százalékra csökkent, és a 14.600 milliárd dolláros amerikai GDP-ben az ipar már csak alig 3000 milliárd dollárral képviselteti magát, amelynek nagy része - a hanyatló birodalmak szokásos végsõ stációját tükrözve - a hadiipartól függ.
Barack Obama a jövõ évre 768 milliárd dolláros katonai költségvetést terjesztett elõ, és ez a tavalyi 512 milliárdhoz képest csaknem ötven százalékos növekedést jelent! Jelenleg a világon eladott fegyverzet 30 százalékát az USA állítja elõ, mintegy 75 milliárd dollár értékben, amely összeget hozzá kell adni a 768 milliárdhoz. Így jól látható, hogy az amerikai ipari álláshelyek tekintélyes része közvetlenül a fegyvergyártástól függ, immáron az amerikai ipari termelés 30 százalékát biztosítva, egyetlen szektorként, amely nem ismeri a válságot, a „világ maradékát” viszont annál nagyobb káosszal fenyegetve.
A koreai eseményeket, az Iránnal és Venezuelával szembeni kardcsörtetést, Kína és Oroszország óvatos „kóstolgatását” valójában az Egyesült Államok egyre reménytelenebb gazdasági helyzetének a függvényében kell értelmezni és elemezni. Ez a mostani krach azonban túllép a gazdaság szféráján, és jóval több annál: valódi civilizációs válság, amely a nyugati világ „demokratikus” mûködését teszi kérdésessé. A Nyugat összeomlik, és mint mindig, amikor egy birodalom összeomlik, nemigen zavartatja magát a protokolltól agóniájának meghosszabbításához.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a NATO a nyugati oligarchiák katonai ligájává vált, Izraellel mint elõretolt helyõrséggel, amely azonban nem a „civilizáció” elõretolt bástyája - mint azt a szalonképességük elnyerése érdekében nemrég Izraelbe zarándokolt európai populista demagógok (Wilders, Strache, Dewinters és társaik) szánalmas önigazolásként állították -, hanem egy pszeudo-civilizációé, vagyis a liberális parlamenti demokráciáé, amelynek mintapéldánya az Egyesült Államok, többé-kevésbé stréber imitátorai pedig az Európai Unióba tömörült 27 vazallusa. A Nyugat pedig a hanyatlásának mértékében válik egyre agresszívabbá nemcsak a geostratégiai helyzetét veszélyeztetõ külsõ kihívásokkal, hanem a saját népessége körében jelentkezõ esetleges alternatív törekvésekkel szemben is.
Lengyelország például nemrég megválasztotta az elsõ néger képviselõjét, ezzel is illusztrálva, hogy javában folyik a kommunista hûtõszekrénybõl kikerült kelet-európai országok „politikailag korrekt” felzárkóztatása az irányadó nyugati trendhez. Tulajdonképpen már nem diktatúráról van szó (szájkosár), és nem is totalitarizmusról (agymosás), hanem e kettõnek a bevándorlással való ötvözésérõl, aminek a tervek szerint az európai népek heterogén és meszticizált biomasszává történõ genetikai mutációját kellene eredményeznie. Ennél rettenetesebb leigázó eszközt még sohasem találtak ki. Legdurvább az egészben, hogy a Jó nevében alkalmazzák, és hogy a Jó harcában Auschwitz a feltörhetetlen hetedik pecsét a halál dialektikáján, amely Európa népeit fenyegeti, a történelem legalamuszibb, legperverzebb és legpusztítóbb felforgatásának áldozataiként.
Magától értetõdik, hogy a birodalom szíve, az USA, vagy inkább az USA szívébe beágyazódott lobbik mindent elkövetnek az európai államok „libanonizálása” érdekében (divide et impera). Ehhez szükségük van egy állandóan fenyegetõ külsõ ellenségre (most az iszlám), hogy igazolják a nyomasztó nukleáris „védõernyõt”, amelyet föléjük tartanak, és ez az ellenség-szükséglet egyúttal igazolja az alávetett európai társadalmak számára az USA által - kötelezõ példaként - ajánlott rendszert is. Azt a rendszert, amely a fehér népek katasztrofális demográfiai hanyatlásának pillanatában éppen a hanyatlást okozó vírusokat védelmezi: az „emberi jogokat”, a judeocentrizmust, a bevándorlást, a multikulturalizmust, az individualizmust…
Nietzsche megjósolta a demokrácia végét: „Európa demokratizálódása egy olyan embertípus létrehozását fogja eredményezni, amelyet a világ legkifinomultabb módján készítettek elõ a rabszolgaságra, de elszigetelt és rendkívüli esetekben az erõs ember típusa csak még erõsebbé, még sikeresebbé, még gazdagabbá fog válni, mint valaha volt, tevékenységei, képességei és álarcai csodálatos változatosságának köszönhetõen” (Túl jón és rosszon). Európán már csak ez utóbbi embertípus segíthet. Ha még egyáltalán lehet rajta segíteni…

Lica